Búcsú

Ezt a bejegyzést már otthonról írom. Több mint két teljes napon át repültünk hazafelé :( 

Először Rarotongáról Aucklandba (NZ), onnan Los Angelesbe, és tovább Londonba. Szétültük a fenekünket, két éjszaka nem aludtunk, kivéve Flórát, aki mellett nem ült senki, így a két ülésen kényelmesen elhevert. Szinte hihetetlen, de a gyerekek most is majdnem hiszti nélkül bírták a gyűrődést, csak szegény Elza lett szörnyen kimerült a végére.

Londonban kezdődött az izgalom, mert a brüsszeli járatunkat törölték és persze törölték a Brüsszel-Budapest járatot is. Hulla fáradtan információkért rohangáltam, telefonáltunk, de a budapesti ügyintézőkkel semmire sem jutottunk. Végül a British Airways a törölt jegy helyébe felajánlotta, hogy elvisz minket Frankfurtba. Onnan úgy tűnt, hogy csak úgy jutunk haza, ha veszünk egy új jegyet. A reptéri jegyirodában megtudtam, hogy a húsvéti ünnepek miatt a legolcsóbb jegy 690 000 Ft lenne négyünknek!!! Ez nem hangzott túl jól, így tovább vonszoltuk a bőröndöket és a fáradt gyerekeket egyik terminálról a másikra, míg eljutottunk a Lufthansa jegyirodájába, ahol egyszerűen átírták a törölt jegyünket, és hazahoztak 3 órán belül.  

Búcsúzóul egy rövid összefoglaló, hogy mi mindent éltünk át a két hónap alatt:

Ettünk érdekes ételeket. Itt éppen tárót pucolok. Megfőzve szürke színű és az íze a burgonyára emlékeztet. Vékony szeletekben kisütve táró chipsként a gyerekek is imádták.

Jártunk csodálatos tájakon. 

Sokat tanultunk a tengerről, a kókuszdióról, a növényekről és az állatokról, meg a maori kultúráról. Ez a part menti tűlevelű például az ironwood, az egyik legerősebb faanyag, amiből kenut és harci eszközöket faragtak.

Szereztünk néhány sérülést, de egyik sem fertőződött el, és egyszer sem lett hasmenésünk :)

Jól lebarnultunk. 

Élveztük a helyiek elképesztő kedvességét. Ez a hölgy Avaruában a könyvtáros, de emellett könyveket is árul. Kétszer jártam ott a gyerekekkel, és mindkétszer adott valamit ajándékba: banánt, mangót, posztert.

Vásároltunk az út mentén becsületkasszából. A bizalom nagy, a bűnözés kicsi. 

Megszerettük a pareut. Akit érdekel, az alábbi linken megnézheti hogyan lehet pareut viselni több, mint 30 különféle módon: Hogyan kössük fel a pareut

Hajókáztunk a Csendes-óceánban.

Láttunk néhány igazi nagy halat.

 Rengeteget búvárkodtunk. 

 

 Gyűjtöttünk sok kagylót.

Vadásztunk a szúnyogokra.

Próbáltuk a gyerekeket megnevelni. Ez ment a legkevésbé...

Időnként elfáradtunk a sok kalandozásban.

Néha kettesben is voltunk Péterrel :). Ez a fotó az utolsó szombaton készült Raro-n, amikor Zsókától kaptunk egy szabad délutánt. Ő a lányokra vigyázott, mi meg Péterrel elbuszoztunk a Wigmore's-ig fagyit enni, és onnan haza gyalogoltunk hosszú kilométereken át az óceán parton.

Nem utolsó sorban szereztünk pár barátot és találkoztunk sok érdekes emberrel. 

 

Végül ezer köszönet Grandénak, aki kölcsönadta a tabletjét, hogy írhassam ezt a blogot.  

Búcsúzunk, de reméljük, egyszer még visszatérünk!

Közlekedés

Ez a téma a múltkor elmaradt, de szerettem volna írni róla, mert jól mutatja a sziget életformáját és hangulatát.

Raro úthálózata elég egyszerű. A sziget belseje őserdővel borított hegyvidék. Az élet a keskeny parti sávban zajlik. A domboldalon halad körbe néhány megszakítással a régi út békés tanyák és ültetvények között. Ezen kicsi a forgalom, ezért Péter főleg itt bringázott. 

A tenger mellett lent ezzel párhuzamosan fut a parti út, ahol mindenki közlekedik angolosan a bal oldalon. Ez az út teljesen körbeér a szigeten, ezen jár a busz, és végig csodálatos a látvány az óceánnal.

Négy jegyűek a rendszámok, de a régieket sem vonják ki a forgalomból. Ezt a négyes számút többször láttuk. A rendszámon Kia Orana felirat, a helyi üdvözlés - szó szerint "élj sokáig".

A legfőbb közlekedési eszköz a robogó.  Ezen szinte mindent szállítanak: létrát, tévét, motoros fűkaszát, nagy zöld kukát, kisgyereket. Bukósisakot senki nem hord. A testes polinéz mamák is robogóval járnak ügyeiket intézni és bevásárolni.

A forgalom békés tempóban halad, akár az élet, nincs dudálás, ideges cikázás. Sokan, főleg az idősebbek kedvesen biccentenek a külföldieknek.

A férfiak egyik kezükkel a kisbabát tartják, a másikkal a kormányt. A nők kendővel kötik magukhoz a babájukat a motoron.

Aitutakin Flóra is motorozott Papa Jon robogóján. Persze nagyon élvezte :) Én egy kicsit aggódtam, amíg épségben vissza nem tértek, mert még soha nem ült motoron.

Autót nem béreltünk Raro-n, ha valahova el akartunk jutni, felszálltunk a buszra. A parti úton jár az órajárással megegyező irányban a Clockwise, szemben pedig az Anti-clockwise járat óránként. Hétköznap reggel 7-től este 11h-ig jár legalább az egyik, így mindenhova könnyű eljutni. A vasárnap pihenőnap, a busz is csak 8-tól 16h-ig közlekedik. Húsvét pénteken és vasárnap nincs busz!

A menetrend arra szolgál, hogy az ember tudja, mikor álljon ki az út mellé. Nagyon tetszik, hogy a busz bárhol megáll, ahol leintik. Nem a menetrend betartása a legfontosabb, hanem az emberek igényeinek a kiszolgálása. 

A busz sofőrök shortban, virágos ingben (ez a céges formaruha) és strand papucsban vezetnek. Beszélgetnek az utasokkal, folyamatosan integetnek az ismerőseiknek. Két hét után az egyik kedvenc, fanyar humorú buszvezetőnk nekünk is elkezdett inteni :)

Félig-meddig szigetlakókká váltunk ;)

  

Utolsó hét Raro-n

Visszatérve Raro-ra trópusi eső fogadott és napokon át zuhogott. Az eső szünetekben strandoltunk a kedvenc helyeinken, és találkoztunk Zsókával, aki gyümölccsel és virág koszorúval várt minket.

A  gyep helyén áll a víz a ház körül.

Amikor a front elvonult, csütörtök este Zsókával és a lányokkal bebuszoztunk a Húsvéti Piacra Avaruába. Flo részt vett a 3-10 éves gyerekek színező versenyén, és nyert szó szerint egy vödör csokoládét!! Szerencsére nagyvonalúan megosztja velünk a finomságait :)

Az ünnepekre visszatért a jó idő. Pénteken az egész napot a tengerparton töltöttük. Itt éppen Ken bácsival beszélgetek a saját fejlesztésű vízibiciklije mellett. Ken Zsóka jó barátja, pilótaként dolgozott, nagy barkács mester és vitorlázó.

Vízre szálltunk és Flo kipróbálta újra a pedálozást.

Elhúzott mellettünk az egyik női vaka csapat.  Hétvégén rendszeresen itt edzenek.

Flóra az orrból irányít.

A part és a lagúna a vízibicikliről. Teljesen depresszióssá tesz, hogy haza kell mennünk, és itt hagyjuk ezt a földi paradicsomot
:(

Ez a kis vitorlás is Ken bácsi egyedi tervezése, amin ő vitorlázgat és bérbe adja.

Végre sikerült érzékeltetni a korallzátonyon a hullámtörést.

Megérkeztek időközben a turisták. Mostanra ugyanis hivatalosan a ciklon időszak véget ért. Bár a szezon csak májusban indul, a Muri lagúna már most eléggé tele van ...

Utolsó homokozás ... A gyerekek, akik a jelenben élnek, minden pillanatot élveznek. Minket viszont nyomaszt a haza utazás. Nemcsak azért, mert hosszú és fárasztó lesz, hanem Brüsszel miatt is. Oda szól a jegyünk, és onnan repülnénk Budapestre. Ma reggel tudtuk meg, hogy 29-én sem nyit ki a Brüsszeli reptér. Fogalmunk sincs egyelőre, hogyan fogunk hazaérni és mikor :(

Rák vacsora

Elérkezett az utolsó esténk Aitutakin. Összegyűltünk Papa Jon teraszán egy utolsó közös vacsorára. A menü: land crab. Az utóbbi egy hónapban rákokból kikupálódtam, így már tudom, hogy ez a rák fajta, amit a bácsi a ládákban etet, a szárazföldön él és éjszaka aktív. A szigeten kedvelt csemege.

A vacsora azzal kezdődött, hogy kiballagtunk fejlámpával és két vödörel a rákokhoz. Papa J egy bottal beküzdött az egyik vödörbe egy nagy példányt. Amíg a másodikkal harcolt, az elsőt Péter tartotta sakkban. Egyszer ki is ugrott. Aztán a két rákot egybe öntötte és a másik vödörrel befedte. A képen  a még élő vacsora :)

Az első rákot sem volt könnyű belekényszeríteni a kis lábosban a forró vízbe,  de a másodikkal küzdött igazán nagyot a bácsi, amíg a fedőt rá tudta nyomni.

A hátára fektetve fő a rák és pár perc alatt elkészül.

Először a bácsi letörte a lábakat és az ollókat, és kezdődhetett a fincsi lakoma ;)

Feltörtük a páncélt és kihúzkodtuk a pici húsdarabkákat először az ollókból, aztán a lábizületekből.

A lányok hősiesen megkóstolták, de inkáb kérték a beígért fagyit. Péter eléggé undorodott az egésztől, menekülésképpen elválalta a gyerekek fektetését :) Így kettesben maradtunk a bácsival és elfogyasztottuk az összes lábat. A rondasága ellenére nekem ízlett.

A végére maradt a teste, ez állítólag a legfinomabb része. Kinézetre elég gusztustalan, de az íze a lábakhoz hasonlóan édeskés, más részei meg a máj ízére emlékeztettek.

Mire Péter visszatért a fektetésből, ezek a vonzó belsőség falatkák várták ;)
Miután legyűrtük a rákot, mi is megkaptuk a fagyinkat :)
Ez a nagy barátság, ami a rákokkal kezdődött, a rákokkal is ért véget. Legalábbis egyelőre ...

Másnap reggel repültünk Raro-ra. Ezt már onnan írom. Annyira összemelegedtük,  hogy Papa Jon kikisért minket a repülőtérre. Búcsúzóul kaptak tőle a lányok egy-egy nyalóka nyakláncot, amitől teljesen elolvadtak :)  Tőlünk meg egy fotó könyvet fog kapni emlékül az együtt megélt egy hónapról.